Orbán Viktor békemissziójának második tapasztalata szerint a hadviselő felek egyelőre a harctéren akarnak tárgyalási pozíciójukon javítani, ezért külső beavatkozás nélkül nem hajlanak sem a tűzszünetre, sem a béketárgyalásokra. Az EU és a NATO már öt további évre “nevére vette” a háborút, “Trump-állóvá” téve annak finanszírozást. Az orosz gazdaság hadi üzemmódban működik, már most több lőszert gyártanak, mint a teljes Nyugat 2026-ban szeretne. A harctéren az oroszoknak áll a zászló – írja Kiszelly Zoltán politológus a Mozgástér blog legújabb bejegyzésében.
Minden évszázadban van egy nagy háború, amely hosszú évtizedekre meghatározza a nagyhatalmak közötti erőviszonyokat. A XVI. században a törökök; a XVII. században az Európa perifériájáról feltörekvő protestáns hatalmak; a XVIII. és a XIX. században a franciák, míg a XX. században a németek próbálták a status quo-t a fegyverek erejével megváltoztatni, ami nem sikerült. Az elmúlt négyszáz év az angolszászok világuralmáról szólt, amit első sorban a londoni, majd a New York-i tőzsde kapitalizációjának és flottájuk erejének köszönhettek. Ez alatt a négyszáz év alatt alaposan kitanulták az“Oszd meg, és uralkodj!”ősi elvének használatát, így mindig találtak olyan nemzeteket, amelyeket az éppen aktuális fő rivális ellen lehetett fordítani, vagy ahogyan azt 1939-ben Londonban mondták:“Az utolsó belgáig, franciáig és lengyelig harcolunk!”. Most éppen az “utolsó ukránig”.
Akkor értjük meg az ukrajnai háborút, ha azt a XXI. századot meghatározó “nagy háború” részeként, vagy annak nyitányaként látjuk. A XX. század tapasztalatai alapján ez a háború lehet “forró”, vagy “hideg” is, ám az atomfegyverek korában mindig emlékeznünk kell arra az 1980-as évekből származó mondásra, miszerint“Aki elsőként támad atomfegyverrel, az másodikként fog a nukleáris Armageddonban elpusztulni!”.
Ukrajna pont annak a laboratóriuma, hogy atomhatalmak miként tudnak egy köztes országban úgy proxi háborút vívni, hogy az ne vezessen atomháborúhoz.
Ha közelebb akarunk kerülni a békéhez, elsőként tehát azt kell megvizsgálnunk, hogy valójában miért is dúl immáron két és fél éve az ukrajnai háború? A kérdésre nincsen egyszerű válasz, ám ha mégis egy mondatban kéne a háború lényegét megragadni, akkor a jelenlegi angolszász dominanciájú (unipoláris) világrenddel szembeni alternatíva formálódását látjuk az öldöklés mögött. A XXI. század döntéshozói asztalfőjén az USA-t látjuk. Saját gazdasági és a BRICS+ formáció politikai-gazdasági erejénél fogva Kína is ott ül ennél a virtuális asztalnál. Putyin elnök a háborúval Oroszországot is oda akarja a szó szoros értelmében “verekedni” ehhez az asztalhoz. Az EU jelenlegi vezetése mellett Európának nem osztottak lapot, a legtöbb előrejelzés szerint — vásárlóerő paritás alapján — 2030-ban egyedüli nyugat-európai ipari országként Németország lesz a világ tíz legfejlettebb országa között. A jelenlegi unipoláris világrendet tehát egy bipoláris (amerikai-kínai), vagy
egy multipoláris (amerikai-kínai-európai-orosz-indiai) világrend is válthatja, a történelem a szemünk előtt formálódik.
A háború tehát a XXI. század uralmáért dúl, és minden fél a maga “jól bejáratott” módján vesz benne részt: Az “Orosz Világ” csak az ottani propaganda fogyasztóinak kényelmes, az ukránok már régen az EU-ba mennek vendégmunkásnak és tanulni, így Moszkvának “nem marad” más, mint a katonai erő. Az angolszászok ismét csak pénzt és fegyvert küldenek, a harcot másokra bízzák, mint — kivonulásuk bejelentése után — Dél-Vietnámban, Afganisztánban, vagy Irakban. Kína a XV. századi Zheng He admirális világkörüli útjai óta egy befelé forduló hatalom, amely az első ópiumháborúig (1839-1842) a világkereskedelem meghatározó központja volt. Kína most is a kereskedelem erejében bízik, amit idővel politikai befolyássá lehet formálni. Az EU és az azt leginkább meghatározó Németország jelenlegi vezetése már nem is beszél “stratégiai szuverenitásról”, hanem szép csendben besorolt az angolszász érdek mögé.
Ukrajna tehát a XXI. századi konfliktusok egyfajta “laboratóriuma”, ahol évtizedekre szóló döntések születnek: Fel lehet-e következmények nélkül rúgni a nemzetközi jogot? A nagyhatalmak igényt tarthatnak-e “saját” befolyási övezetekre, amelyekből kizárják riválisaikat? A háború — Carl von Clausewitz elhíresült mondása alapján — ismét a “politika folytatása lesz más eszközökkel”? Háborúval, vagy tárgyalásokkal fogják-e a nagy konfliktusokat kezelni?
A magyar miniszterelnök békemissziója ezeket a komoly kérdéseket feszegeti, ezért is ijedtek meg ennyire Brüsszelben és ezért csillant fel a béke reménye a világ Globális Délnek nevezett kétharmadában. Az angolszász globalisták ugyanis szó szerint az “utolsó ukránig” harcolnának, ezért pedzegetik a Nyugat-Európában élő, hadköteles korú ukrán férfiak (és nők) hazaküldését és ezért szavaztatták meg az EU-val öt évre azt az 50 + 20 milliárd eurót, amivel Donald Trump esetleges elnökségének idejére is tudják finanszírozni a háborút. A távozó NATO-főtitkár, Jens Stoltenberg által kért, szintén öt évre szóló, 1×200 milliárd euróból — egyelőre egy évre — szavaztak meg 40 milliárdot, így a Nyugat hatalmi központjaiban egyértelműen a háború opcióját választják. Ha Trumpot novemberben megválasztják, azt
ismét egy “átmeneti” időszaknak tekintik, addig az európaiaknak kell(ene) a fő terhet viselni.
A harctéren jelenleg az orosz csapatok vannak támadásban és 6-8 nyomásponton őrlik az ukrán haderőt. Ezek egy része olyan szimbolikus pont, amit az ukránoknak “minden áron” tartani kell (Harkov), vagy vissza kell foglalni (Bakhmut, Avdijivka), így az ukrán haderő krémje a 1,300 kilométeres front ezen szakaszain tömörül. Az ukránok most fogynak ki a harcra elszánt és alkalmas katonákból, a fegyverekből és lőszerekből. A Nyugat nem tudja és nem is nagyon akarja őket a győzelemhez szükséges hadianyaggal ellátni. Ahogy az oroszok, úgy az angolszászok is tartalékolnak a következő háborúra.
Azzal, hogy Orbán Viktor békemissziója során a konfliktus kimenetelét meghatározó öt vezetővel tárgyalt, szó szerint a béke lehetőségét villantotta fel a Nyugat által még öt további évre tervezett háborúval szemben. A békemisszió a nyugati szövetségen belülről indult, így a Globális Dél számára azt mutatja, hogy a globalista elit háborús projektjével szemben nemcsak az európai emberek többsége vágyik a békére, de az európai vezetők között is van legalább egy, aki a békéért dolgozik. Amikor Orbán Viktor azt írja, hogy a háborúzó felek“nem kezdenek kiutat keresni jelentős külső beavatkozás nélkül”, akkor nemcsak Donald Trump esetleges elnökké választására gondolhat, hanem a háború ódiumát viselő Globális Délre, a nemzetközi szervezetekre, a világ közvéleményére és a nemzetközi üzleti élet azon szereplőire is,
akik nem a háborún, hanem a békén akarnak pénzt keresni.
Kiemelt kép: Orbán Viktor miniszterelnök (k) Washingtonba érkezik az Andrews légibázison 2024. július 9-én. (Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán)
